Itt vagy: » Sajtószoba » Hírek » HÁROMSZÉKI HÍVOGATÓ

HÁROMSZÉKI HÍVOGATÓ

2009. december 7., hétfő

„Háromszéki piros páris,
Gond a dombja, ringatás is
Borvizekkel, fenyvesekkel,

Beszélget a végtelennel.”  – muzsikál lelkünkben a költő Farkas Árpád verse

Megszámlálhatalan mihozzánk érkező kérdezte már tőlünk: mi az, hogy Háromszék?

Mi, akik itt lakunk ezen a vidéken, a magyarnyelvterület legkeletibb sarkában, a nyugat európai műveltség legszélsőbb határain, a mi számunkra, ha nevét halljuk, már nem is a történelmi Magyarország egyik, nevében rég eltemetett megyéjének neve idéz egykori patinás történelmi emlékeket, hanem egy összefüggő néprajzi tájat ölében tartó csodálatos vidék, ahol ezred événél több, hogy magyarul beszélnek, hogy magyar ének és muzsika szól, székely-magyarok élnek és dolgoznak, s amikor mennyországi behívót küldött az Egek ura, megnyugvással bólintottak nemzedékek, hogy: jó lesz takarónak ez a föld, s kárpáti homokkőből faragott sírkő, emlékeztetőül!

A legutolsó romániai területi újjászervezés alkalmával (1968), a fülnek akkor jobban hangzó szláv eredetű Kovászna nevet – kényszerből – magára öltő vidék, talán az ország egyik legkisebb megyéje, Területe alig haladja meg a 3700 négyzetkilométert, 5 várost, 40 községet, összesen 123 falut ölel egy csokorba. Így aztán csak a régi neve, a Háromszék vármegye, emlékezteti az olvasót arra az 1876-ban történt magyar megyealakításra, amikor a történelmi Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszékből faragták a Háromszék nevet.

Hogy hányan élünk ma itt mi? 

Háromszék a Székelyföld legtávolabbi, Észak-Erdély délkeleti része, délnyugaton az erdélyi Szászföld és délkeleten a román Ókirályság közé ékelve. Lakossága 222 449 fő (2002), amelynek háromnegyede magyar nemzetiségű, fennmaradó része pedig román ajkú.

A székelység letelepedése előtt sok más fajta nép is lakta ezt a tájat. A Háromszéki-medence közepén, több olyan kora magyar polgári temetőt tártak fel régészeink, melynek leletanyaga azt bizonyítja, hogy itt már a XII. század közepén szervezett falvakban élt a magyarság. Ősi román kori templomok, székely rovásírás-emlékek a bizonyítékai annak, hogy ez a nép, nemcsak amúgy vendégségbe jött erre a vidékre és hirtelen itt felejtette magát, hanem letelepedett, letelepítették – később – őket a magyar királyok (XIII-XIV század elején), azzal a céllal, hogy őrizzék-védjék ennek a hazának határait. Ekkor már kis templomokban imádkozott itt a székelység, egyházadót fizetett a római pápának, közel száz várat, védekező és búvóhelyet, templomvárat emelt, ott húzódott még a tatár-török időkben, s ezeknek java része ma értékes turisztikai objektum. Szent László királyunkat ábrázoló freskómaradványok, tizenötödik századi régi harangok és templomi kegyszerek, levéltárak, és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őrzi a székelység és e táj népének tárgyi-szellemi hagyatékát, az egyetemes magyar műveltég és história szerves részeként. Háromszék volt az a vidéke Erdélynek, ahol megállj-t parancsoltak az osztrák-orosz hadaknak az 1848-49-es önvédelmi harc idején, ahol számtalan győztes harcot vívott a székely, s ahol a harcok idején megfordulta magát Bem tábornok és Petőfi Sándor is.

Gazdag, termékeny ez a tája Erdélyországnak. Földjéből szén, vasérc, kén, drágakő, festékföldek, s az ásványvizek számos típusa volt és van még ma is az ember hasznára. Csillogó ásvány-ritkaságok, érdekes kövületek, ritka boreális maradvány növények, arborétumok, és egy tundrai típusú hüllő-faj bizonyítja, hogy gazdag itt a „zöldülékeny” élő birodalom, tiszta és vonzó a táj, s a négy évszak osztogatja különleges éghajlati áldásait. A székelyek szele, a Nemere hozza errefelé a dél-orosz puszták, Szibéria hidegét, megfagyassza a disznóköltséget, sziporkázóan szép teleket varázsol a sízni szeretőknek, alkalmat teremt a nagy téli vadászatokra, hisz a Nagy Sándor-tetőn (1646 m), a Lakócán (1777 m), de a dél-hargitai Kakukkhegyen (1558 m) is, természetes környezetében él a siketfajd, hegyeinkben a Keleti-Kárpátok nagy és nemes vadjai: a gímszarvas, a barnamedve, a vaddisznó, a hiúz.

Tündérszép tájakra hívjuk a honismerő útra vágyót, látni Bálványosfürdőt és a Szent Anna-tavat, kelet kapuját az Ojtozi-szorost ahol átutazott az igazságos Mátyás királyunk. Maradandó élményt nyújtanak a kézdivásárhelyi baba-múzeum, a Kovásznai Pokolsár, Mikes tölgyei, Csoma Sándor diófái, Gábor Áron síremléke, a csernátoni faragók műhelye, ahol a legszebb székely kapuk épülnek, Elek apó lakóháza, Erdély legszebb székely és bodza-vidéki román népviseletei.

A háromszéki ember vendégszeretetéről nem írni, hanem meggyőződni kell, no meg a felől is, hogy ember elé valók már itt a panziók, a vendégházak, a székely konyha ízeit, a háromszéki szilvapálinkát, nem lehet egyhamar elfelejteni.

A mesék, a mondák, a legendák és a regék földje ez a táj, ahol a magyar szellemiség olyan kiemelkedő alakjainak ringatták bölcsőit, mint Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek. Innen indult hadakozni Dózsa György, mártotta tintába tollát az író Apor Péter, faragta első verseit és sok-sok magyar szavunkat Baróti Szabó Dávid, gyűjtötte össze a székely nép „elme-virágit” az unitárius püspök Kriza János. Innen indult küzdeni a magyar szabadágért Czetz János tábornok, itt öntött ágyút a templomok harangjaiból Gábor Áron, indult útjaira a nemzet festője Barabás Miklós, tett sokat és sok jót ezért a földért, a politikus és iskola alapító gróf Mikó Imre Erdély Széchenyije. Szerette ezt a tájat Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Makkai Sándor, töltötte több nyarát itt az író Szabó Dezső.

Induljon útnak! Szeretettel várjuk!

Hírek